Az évek fordulóján gyakran előkerülnek porfedte családi legendák, melyeknek napjainkban is van üzenete.

Hosszú évek óta nem volt már karácsonykor és az újév első hetében hatalmas hó. Ám az ódon, elmúlt század közepéről származó havas mesék mindig mosolyt rajzolnak az arcunkra.

Most is rajongok a régi időkről szóló történetekért. Köszönhető ez részben annak, hogy kislányként sokat voltam szünidőben a nagyszüleimmel. Szerettem, amikor meséltek. Órákon át képes voltam hallgatni a sztorijaikat.

Azok a régi telek

1954 februárját írták éppen a naptárban, amikor óriási hómennyiség zúdult Magyarországra. Az emberek az utcákon méteres hófalak között tudtak csupán gyalog közlekedni még a városokban is.

Akkoriban a Kékestetőn éppen Országos Síbajnokságot rendeztek, ahova a célbaérés is határozottan kalandos volt. Néhány pillanatra úgy tűnt, nem a busz vitte az utasokat, hanem az utasok cipelték a járművet.

1971-ben olyan hideg volt, hogy a Balaton jegén néhányan biciklizni is merészeltek.

A Pesti alsó rakpartot hó borította, és a Duna jegén is lehetett csúszkálni.

Családi történetek

Bármilyen technikai vívmányokat is hozott a 20. század, az elején az első világháborút követően még a falusi emberek szegénységben éltek. A nagypapám gyakran mesélt arról, hogy a testvéreivel iskolába csupán felváltva mentek télen. Novemberig mezítláb jártak, a havas hónapokban pedig a családban a 7 gyermekre 1 pár meleg cipő jutott.

A legfontosabb leckéket mégis mindannyian egész életükben tudták:

Segíteni a szükség idején, barátságosnak, tisztességesnek, becsületesnek lenni egész életen át.

Az elmúlt hetekben ismét előkerült a szó arról, hol vannak már azok a hideg telek, amikor hó borított mindent? A vonatok sem tudtak időnként közledekni, olyan időjárás volt még a 20. század közepén is.

Az apukám a munka világában tizenévesen kezdte a pályafutását családi hagyomány szerint asztalosként. A '70-es években vonattal járt dolgozni. Történt egy alkalommal, hogy a műszak végére hatalmas pelyhekben kezdett hullani a hó. Mire kijutottak a barátaival a gyár kapuján, már térdig ért a felhalmozódó, és a szállingózást abbahagyni nem akaró pihék sokasága.

A mozdonyok a kocsijaikkal leálltak, mert a sineket tisztítani kellett. Ők pedig 15 km-t gyalogoltak haza az éjszakai hóesésben. Akkor még nem volt a telefon általános használati eszköz, mobil pedig gondolatban sem létezett még.

A fotók illusztrációk.

A képek forrása: Fortepan/Lenkay Márton, Fortepan/MHSZ, Fortepan!Uvaterv, Fortepn/Torjay Valter, Fortepan/Kecskeméti Attila