Az égből aláesni látszó lámpabúrák, lebegő esernyők, felhők felé nyújtózkodó tornyok. Szentendre pazar városképe.

Bizonyára tegnap már Szentendrén is beköszöntött az ősz. Ám szeptemberi érkezésünk alkalmával még az indián nyár forrósága volt a jellemző.

A déli csendben mélán, indulásra váró hajók parkoltak a vén Dunán. A kánikulában előbukkant néha egy-egy fenyegetően sötét felhő is, de az eső későbbre tartogatta öntöző tevékenységét.

A rögtönzött fotós sétám alatt eltűnődtem, hogy mennyire régen jártam először a városban. Akkor zuhogott az eső, és egy kicsi, hangulatos étterem nyújtott menedéket a kissé kellemetlen időjárásban.

A szeszélyesen morcos gomolyfelhők azonban visszavonultak, így a forróságban hallgattam egy kicsit a piros kockás abrosszal terített éttermi teraszon egy hegedűs muzsikáját, ami egy éppen ebédre váró párnak szólt. Volt valami kellemesen borzongató a csavargásban.

Szentendre hangulata rendkívül sajátos. Valamiféle különös bájjal vonzza magára az utazók figyelmét a művészetével és a kultúrájával. A Dunakanyar kapujában fekvő város enyhén lejtős macskaköves utcáin élénk a nyüzsgés.

Bár a népvándorlás idejében még a környék nem volt lakott, a települést a 12. században már a veszprémi püspökség oklevél kiállító helyszíneként tartottak számon. Szolgálta később az esztergomi érsekség felé is kibővült. Mostani jellegét 1870. körül kapta. A 20. százdban pedig a művészek fellegvára lett.

A barangolásom végén megkóstoltam egy fagylaltot. Látva az ismét gyülekező viharfelhőket végül elbúcsúztam Szentendrétől. Egy időre. Mert ide még bizony szükséges lesz visszatérni….

Szép őszi napokat, jó kirándulást kívánok!

Ha tetszett a bejegyzés, akkor csatlakozz a blog Élet vidéken facebook oldalához, hogy ne maradj le semmiről!