Lassan lehulló levelek, virágzó muskátlik, sült dödölle illat és pompás színek. Ilyen az Őrség ősszel.

Van valamiféle titokzatos varázslat abban, ahogy a búskomor téli napok előtt elbúcsúzik a természet a szépségtől. A ropogó avar hangja, a madárcsicsergés, a lustán potyogó levelek, valamint a helyi szatócsbolt mókás árui közösen teremtik meg azt a kedves légkört, ami az utazókat a Pityerszeren fogadja. A Néprajzi Múzeumot már minden évszakban évente többször is végig jártuk, mégis adott újat nekünk a hét eleji ünnepnapon.

Azon túl, hogy szeretjük átélni az időfolyam pillanatnyi megtorpanását ebben a csodálatos régi világban, újra és újra az is megfogalmazódott bennünk, hogy akár napokon át is kipróbálnánk dédszüleink életmódját. Persze nyáron, amikor a tyúkokkal lehet kelni és feküdni az időbeosztásukhoz igazodva. Valójában 6 óra alvással működnénk egész nap digitális zaj nélkül.

Miután a belépődíj megvásárlása, valamint egy hatalmas busz lehetetlennek tűnő megfordulását követően kidünnyögtem magam, sokadszorra baráti társaságban indultam útnak az öreg porták között. A diófák, a csipkebogyó bokrok, valamint a tókák között bukdácsolva fényképezőgéppel a kezemben eltűnődtem az egykori falusi közösségi élet néha humoros, máskor egészen nehéz történésein.

Nem voltak háztartási gépek, főleg nem mesterséges intelligencia. Utóbbi – bármennyire modernnek és okosnak is érezzük magunk – akkoriban bizony természetes volt. Mielőtt bárki maradisággal és szűklátókörűséggel vádolna meg, felteszem a kérdést:

Vajon hányan tudnánk akár egy hétig is megélni a saját magunk által frissen készített alapélelmiszerekből?

Bizony, nem sokan. A köztudatban még mindig régimódi hagyománynak, őskövületnek számít a nemzedékekkel korábbi gabonaőrlés, kovászos kenyér készítés, valamint az erdőből szedett friss alapanyagok tartóssá tétele is. Rengetegen piac vagy bolt nélkül már el sem tudják képzelni az életüket.

Pityerszer minden zegzugában mégis ott van a régi élet újdonsága. A hely a nevét valószínűleg egyébként egy pityer nevű kicsi madárról kapta, aki nagyobb lélekszámban volt jelen Magyarországnak ezen a területén.

A szabadtéri skanzen teljesen megőrizte az utókor számára az előző évszázad elején jellemző paraszti életmódot. Akkoriban a szoba-konyhás házakhoz szorosan kapcsolódtak a melléképületek is. Különös világ volt mindez az élet szépségével és küzdelmes momentumaival együtt.

A mélázásból megilletődötten kizökkenve a házaktól elbúcsúzva útnak indultunk a bölények és az eurázsiai vadlovak tanyája felé. Pihenőre járt már az idő, így csupán egyetlen lila nyelvű óriással találkoztunk csak össze egészen közelről. Enyhe érdektelenségét azzal fejezte ki, hogy a hátsó fertályát mutatta felénk. Megmosolyogtuk az európai bölénynek ezt a viselkedését, aki végül közel 1 tonnás termetével sétált el mellettünk a préri irányába.

A napsütésben a színesedő lombok alatt még végig sétáltunk a Körtike tanösvényen, ami után bizony farkaséhesen indultunk őrségi ízeket kóstolni egy helyi vendéglőbe. Nagyszerű élményekkel értünk haza.

Jó csavargást kívánok vidéken!

Ha tetszett a bejegyzés, akkor csatlakozz a blog Élet vidéken facebook oldalához, hogy ne maradj le semmiről!