Szikrázó napsütésben vén kocsmák, vendéglők, szőlőlugasok mellett haladtunk el a hegycsúcs felé.

A Balaton-felvidék hosszú évek után is tartogat meglepetést. Amikor éppen arra a következtetésre jutnék, hogy ismétlem a korábbi kirándulásaimat, egy újdonság ismét előbukkan. Így volt ez októberben is a mesés indián nyárban.

Gyerekkorom rengeteg momentuma tárul fel rendszeresen, amikor a Badacsonyt látogatom meg. Az életem 13 nyári szünetét töltöttem a szőlőnkben kislányként. Ma már csupán az emlékek világa, valamint a túrázás az, ami miatt még kötődöm a vidékhez.

Októberben az elnyúló indián nyárban indultunk a közel másfél órás autó utunkra, hogy hódoljunk ismét a kiránduló szenvedélyünknek. A kedvező időjárásnak köszönhetően a szezonzárás után is nagy volt a tömeg a vendéglők és a klasszikusnak számító, egészen vagány módon felújított kocsmák környezetében, hiszen éppen délidő volt.

Miután alaposan rácsodálkoztunk, hogy 2 év alatt mennyit változott a környék a kiépített járdákkal és a szőlőlugasok tövében megbújó, kerítésen elhelyezett fotókiállítással, elindultunk a kaptatón a Kisfaludy-ház irányába. Az Egry József-kilátóhely volt a célunk a Bujdosók lépcsőjén áthaladva.

Örök tanulság ismét, hogy több leírást kellene elolvasnunk egy-egy kirándulás előtt, mert nem igazán ismertük a 28 fokos melegben ránk váró megpróbáltatásokat. A mélán bámészkodó parasztházak mellett kényelmesen haladtunk bámulva a kissé párás, ám mégis csodálatos kékségben tündöklő Balatont a fonyódi túlparttal.

Bár még magasan járt a nap, így nem igazán volt a fotózásnak kedvező időszak, a napfényben fürdőző táj lenyűgöző látványt adott. A házakat elhagyva felkanyarogtunk egy rövid erdei ösvényen. És akkor jött a meglepetés. A közel 25 cm magas bazaltlépcsőfokokból több, mint 450 darabot kell ugyanis megmászni ahhoz, hogy a hegycsúcs közelébe jussunk néhány megállóval.

Nem kevés pihenővel végül túljutottunk a lépcsős szakaszon. Kitartásunkat mutatta, hogy a kilátóhelyen túlhaladva körbe néztünk a Kisfaludy-kilátóban is, amelynek néhány szintje le volt zárva, de a tetejére fel tudtunk jutni.

A visszaút sem volt sokkal könnyebb, mert a lefele lejtő bazaltkövek enyhén csúszósak voltak a szálló portól. De szerencsésen leértünk. A napnyugta csillogása kárpótolt minket minden fáradságért.

A túra végén még éppen meg tudtuk vendégelni magunkat egy langallóra, valamint egy művészien megformázott csörögefánkra. A csapatból mindenki kellemesen elfáradva zuhant álomba másnapig.

Jó túrázást kívánok!

Ha tetszett a bejegyzés, akkor csatlakozz a blog A vidéki élet facebook oldalához, hogy ne maradj le semmiről!