Garibaldi és a magyarok

Az 1848-as forradalom bukását követően emigrációba kényszerült magyarok fontos szerepet játszottak Olaszország egyesítésében.

„Garibaldi csárdás kis kalapja, nemzetiszín szalag lobog rajta.” – a szabadságharc számos nótájában feltűnik a vörösinges vezér alakja. Piros, fehér, zöld — zöld fehér piros: a zászló és az eszme alig változott. Maguk az olaszok egyébként a franciáktól vették át a trikolórt még az 1789-es forradalom idején: ha jól megnézzük, a Francia Köztársaság lobogója ez, csupán a szélső sáv színét változtatták meg kékről zöldre. 1848 és 1861 között a Risorgimento (felébredés, újjászületés) mozgalom életében fontos szerepet játszott a franciák által ihletett lobogó, azonban legalább ugyanilyen fontos szerepet játszottak a magyarok is.
 

Garibaldi elfoglalja Nápolyt –  litográfia, Ratellier and Co New York, 1860 Forrás: Public Domain Media

Az emigrációba kényszerült magyar forradalmárok persze a zászlónál minden bizonnyal fontosabbnak tartották azt a tényt, hogy Garibaldi mellett valamilyen formában továbbra is az elnyomó Habsburgok ellen küzdhettek. Beszédes számadat, hogy az olasz nemzeti egységért síkra szálló Garibaldi hadseregében összesen kétezernél is több magyar harcolt az egyesítés bő 13 éve alatt. Teleki Sándor, Türr István, Tüköry Lajos, Dunyov István… csak néhány név azok közül, akik a vörösinges vezér mellé álltak, sőt idővel megbecsült barátai lettek. Ezek a magyarok társadalmi háttér és személyiség tekintetében sokban különböztek egymástól, mégis összekötötte őket a makacs forradalmi meggyőződés: nem engedtek a negyvennyolcból, a magyar ügy előmozdítását csak a Habsburgokkal szembenállva tudták elképzelni. Élettörténetük kész regény, emlékirataik nem csupán hiteles betekintést nyújtanak a romantika és a megszülető nemzetállamok korának mára homályossá vált időszakába, hanem egyben kifogyhatatlan forrásai a humoros, érdekes anekdotáknak is. A legterjedelmesebb memoár szerzője Teleki Sándor, aki Bem tábornok után Garibaldiban találta meg újra azt a karizmatikus vezetőt, aki mellett lelkesedéssel tudott harcolni a nemzeti ügyért. Mint később látni fogjuk, Teleki újságírónak csapnivaló, mint történetíró és katona azonban kifogástalan hírnévnek örvend.

Tulajdonképpen miért is volt Garibaldi küzdelme az egyesült Olaszországért a maga nemében egyedülálló? „Tudom, hogy az önző embert, ha Julius Caesarnak, vagy Bonaparte Napóleonnak nevezik is, a te lelkiismereted se bocsátja be a valódi hősök nemes társaságába.” — írta Telekinek levélben barátja, Sámi László, hangsúlyozva, hogy Garibaldit a személyes ambíciónál és hatalomvágynál nemesebb eszmék vezérelték az olasz függetlenségi háború alatt. A nép által meggyűlölt abszolutista Bourbonokat és Habsburgokat elűzte ugyan, hódításainak eredményét azonban önzetlenül átadta II. Viktor Emánuel szárd-piemonti királynak, míg ő maga visszavonult szerény tanyájára Caprera szigetén. A magyarok ismét egészen sajátságosan kerültek a képbe: tudjuk, hogy az 1848-as forradalom után az emigráció nem tétlenkedett, és Kossuthtal az élen sokáig éberen figyelték, mikor adódik új lehetőség a Habsburg uralom megdöntésére Magyarországon. Garibaldi küzdelme éppen kapóra jött nekik, hiszen a változás, amit a vörösingesek küzdelme az európai status quoban okozott, kedvezően befolyásolhatta a magyar ügyet. Tudjuk persze, hogy az 1867-es kiegyezés végül nem egészen úgy oldotta föl a Habsburg-magyar ellentéteket, ahogyan azt Kossuth hívei várták volna, azonban az olasz trikolór alatt szolgáló magyarok helytállása mindenképpen példaértékű: történetük érdemes arra, hogy időről időre felidézzük.    

Türr István – Borsos József fényképfelvétele (1870-es évek) ;– Forrás: Wikipédia

A legfényesebb karriert Garibaldi táborában a magyarok közül Türr István futotta be, aki az osztrák császári seregből szökött meg 1849-ben, részt vett a krími háborúban angol irányítás alatt, majd később Olaszországban — hála bátorságának valamint jó diplomáciai érzékének — egészen a kormányzóságig vitte. Nem rossz karrier egy volt lakatosinastól. Türr érdekes jellem volt, aki állítólag bárhol, bárkivel szemben keresztül tudta vinni az akaratát: a korabeli beszámolók szerint nem mindennapi beszélőkével volt megáldva, de a csatákban sem kímélte magát. 1859-ben a második lombardiai hadjárat során a Garibaldi hadtestben harcolt, és olyan súlyosan megsebesült Brescia közelében, hogy egy ideig kétséges volt, meg tudják -e menteni a karját. Garibaldi ekkor írta neki a híressé vált levelet (,,Igen kedves barátom! Magyar vér ömlött Itáliáért”…stb.) és élete végéig számon tartotta Türrt a barátai között, az olasz bajtársak pedig azontúl a l’intrepido ungherese, azaz rettenthetetlen magyar néven emlegették őt, amire nagyon büszke volt. Bátorsága egyetlenegyszer ingott csak meg, az 1860-as szicíliai átkelés idején, amikor is olyan tengeribeteg lett, hogy nyöszörögve könyörgött társainak, ne mentsék ki, ha a tengerbe találná vetni magát. Az első kikötőben azonban teljesen magához tért, és könnyedén lyukat beszélt az orbetello-i erődparancsnok hasába, aki csak hogy megszabaduljon tőle, fegyverekkel és munícióval látta el a felkelőket. Türr többször is kitüntette magát a harcok során, sok emlékezetes anekdota fűződik a nevéhez. Az első komoly szicíliai összecsapás, a calatafimi ütközet után például elfogta a megfutamított bourbonista tábornok, Landi futárral küldött levelét, amelyben a tábornok igencsak szépítve jelentette a csata kimenetelét feljebbvalójának, Lanza generálisnak. A levél többek között olyan füllentéseket tartalmazott, miszerint az általa elveszített ágyúk véletlenül estek le a szállítóöszvérek hátáról, csapatával megsebesítették a lázadók parancsnokát, megszerezték a zászlót, és persze Landi jócskán megtoldotta a győztes Ezrek létszámát is. Türr sem ment a szomszédba némi huncutságért, így a levél végére kárörvendő utóiratot firkantott az aláírásával, melyben közölte, hogy a levélben foglalt állítások aligha lehetnek igazak, hiszen az ágyúk jelenleg is az öszvérek hátán vannak, mint azt van szerencséje konstatálni, tehát tüzelés közben foglalták el őket az Ezrek, a parancsnok szintén remek egészségnek örvend, a zászló pedig nem az övék volt. Egyébként minden stimmel. Az így feljavított levéllel aztán útjára engedte a szegény futárt. Türr Garibaldi oldalán harcolt akkor is, mikor bevették Palermót, majd Nápoly bevétele után a város katonai kormányzójává nevezik ki. Az új király, II. Viktor Emánuel felismerte tehetségét,  és sok diplomáciai ügyet bízott rá azontúl.

A körösladányi születésű Tüköry Lajos szintén tagja volt 1860-ban a Szicília felé hajózó Ezreknek, ám teljesen más személyiség volt Türr Istvánhoz vagy akár Teleki Sándorhoz képest. Befelé forduló, melankóliára hajlamos fiatalemberként örökíti meg őt Cesare Abba, a mozgalom krónikása. Valóban, Tüköry a ‘48-as forradalom idején még alig múlt 18 éves, emigrációban töltött éveit pedig gyakorlatilag végigverekedte a Krímtől Szicíliáig. — Itt is bosszultam a szegény hazát — vallotta később erről az időszakról. ,,Az alezredes rendfokozatához képest igen fiatal. Egy sötét színű pej lovat idomít éppen, fel-alá lovagol az utcán: olyan, mintha megelevenedett jelképe lenne Magyarországnak, testvérünknek a szolgaságban.” — írja róla Cesare Abba szicíliai naplójában. Tüköry Lajos mindössze 29 éves, mikor elkövetkezik a szicíliai hadjárat döntő pillanata, Palermo ostroma. Garibaldi nem ismeri jól a várost, így összeül tanácsosaival valamiféle haditervet kreálni. Tanácskozás közben végszóra érkezik meg Éber Nándor, aki a világosi fegyverletétel óta külföldön dolgozott haditudósítóként, akkoriban éppen a The Times-nál. Garibaldinak most értékes információkkal szolgál az ellenséges csapatok elhelyezkedéséről, így a vezér végül megindítja a híressé vált vörösinges rohamot ,,Palermóba vagy a pokolba” felkiáltással. Tüköry Lajos az elöl támadó ék egyik vezetője, szinte azonnal lőtt sebet kap, mégis végigverekszi a rohamot. Garibaldi serege beveszi magát az óvárosba, Éber Nándor, aki maga is részt vett a csatában, fölhasználja a pillanatnyi nyugalmat, és az utca kövezetén ülve sebtében lefirkant egy tudósítást a Times-nak. Állítólag egyik legjobban sikerült írása ez. A 25.000. fős nápolyi sereg végül kapitulál, azonban Garibaldiék öröme nem lehet teljes: a támadás egyik hőse, Tüköry Lajos sajnos nem érte meg a végső sikert, 1860. júniusában ugyanis belehalt elfertőződött sebébe. Temetésén maga Garibaldi mondott beszédet, Szicília pedig ma is őrzi az emlékét: egy utca és egy laktanya is Tüköry nevét viseli, mellszobra ott áll a Garibaldi-kertben. Érdekes, hogy egy másik vörösinges magyar, Dunyov István is majdnem hasonló sorsra jutott: ő néhány hónappal később, 1860. októberében a volturnói csatában tüntette ki magát csapata élén, és szintén súlyosan megsebesült. Életét csak úgy sikerült megmenteni, hogy amputálták az egyik lábát. Garibaldival és Kossuthtal egyaránt jó barátságban maradt, gyakran leveleztek egymással. Dunyov végül Olaszországban telepedett le, és soha nem tért vissza Magyarországra. 

A volturnói csata – litográfia, 1861. – Forrás: Wikipédia

Teleki Sándor, a ,,vad gróf”, Petőfiék koltói házigazdája szintén kitett magáért az olasz egyesítés alatt: mikor Türrhöz hasonlóan az 1859-es dél-olasz hadjáratban megsebesült, Garibaldi neki is levélben kívánt mielőbbi gyógyulást. Ők egyébként egészen sajátságos módon lettek barátok: itt érdemes felidézni, hogy Telekinek már a Petőfivel való megismerkedése sem a szokványos keretek között zajlott. Petőfi közismerten utálta az arisztokratákat, így első találkozásukkor leereszkedően közölte Telekivel, hogy eleven gróffal még nem váltott szót soha életében. — Miért, döglöttel már igen? — vetette oda foghegyről Teleki. Petőfi a válasz pökhendiségéből azonnal leszűrte, hogy rokonlélekkel van dolga, kezet nyújtott hát, és jó barátok lettek. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy Telekinek az olasz forradalmi vezérrel, Garibaldival való megismerkedése szintén vígjátékba illő jelenet: 1855-ben Angliában találkoztak össze véletlenül egy állatkertben, bár futólag már ismerték egymást korábbról. A gróf jól tudta Garibaldiról, mennyire utálja a pofaviziteket, így a legharsányabb modorban karon fogta a morcos vezért, erősködve, hogy bemutatja egy magas állásban lévő barátjának, akinek az ismeretségével Garibaldi csak nyerhet. A húzódozó olasz homlokáról csak akkor oszlottak el a felhők, mikor Teleki végül megállt az orángután ketrec előtt, és nagy elánnal bemutatta a benne lakó, egyébként valóban igen értelmes majmot, mint kedves angol ismerősét. Teleki Sándor Victor Hugo-val és Alexandre Dumas-val is jó barátságban volt, emlékiratai azonban nemcsak fontos kordokumentumok, hanem könnyed stílusának hála igen élvezetes olvasmányok is egyben. Újságírónak viszont már nem vált be maradéktalanul, pedig nem akárki, hanem maga Dumas foglalkoztatta őt a lapjánál. Tegyük hozzá, hogy Dumas roppantul zsarnoki főszerkesztő volt, és naponta nyüstölte új hírek után szegény Telekit. — Ha nincs hír, hát csinálj! — utasította a szegény botcsinálta cikkírót. Teleki végül megunta a nyaggatást, és egy hosszú, költőien előadott mesét rögtönzött Dumas-nak arról, hogyan foglalta el a Caprera szigetére visszatérő győztes Garibaldi a fényes villát, amit maga Cavour, az egyesült Olasz Királyság első miniszterelnöke rendezett be a számára, hogy azontúl királyként élhessen. Mindebből természetesen egy szó sem volt igaz, Garibaldi a legteljesebb szegénységben élt Caprerán visszavonulása után, Cavour pedig a kisujját sem mozdította utána. Dumas azonban annyira hinni akart ebben a mesében, hogy nem látott át a szitán, és lehozta az újságban a kacsát. Mire Teleki másnap reggel értesítette őt a turpisságról, már késő volt: a világ minden táján olvasták a korabeli fake news rögtönzött verzióját. Teleki egyébként Garibaldi mellett táborkari ezredesként szolgált, majd miután a vezér átadta Viktor Emánuelnek a terepet, Teleki csalódottan beköltözött Nápolyba egy kis jól megérdemelt pihenésre, hogy aztán az 1867-es kiegyezést követően visszaköltözzék Magyarországra.  
 

Karikatúra 1868-ból – Forrás: Public Domain Media

Amint látjuk, az egykori magyar forradalmárok közül volt, aki az életét adta az olasz nép felszabadulásáért, és volt, akinek az életében csupán újabb színes epizódot jelentett a Risorgimento és annak véres küzdelmei. Volt, aki Garibaldi szolgálatában alapozta meg a szerencséjét, és volt, aki szegényen tért vissza Magyarországra. Történetük ma is szép példája az ellenállásnak és az alkalmazkodókészségnek: annak, hogyan élhetünk túl nagy nemzeti traumákat, és hogyan tudunk lélekben kapcsolódni más népekhez. A forradalmár olaszok és a magyarok egyaránt hittek abban, hogy a különbségek helyett igenis lehetséges a hasonlóságokra koncentrálni, és az összefogás nem lehetetlen a közös érdekek mentén. Talán ez történetük máig legaktuálisabbnak ható tanulsága is egyben.